Ebéd után úgy döntöttem, nem depizek tovább otthon. Bemegyek a városba. Vagyis szépen megfésülködöm, mert a reggeli kócosság volt a frizurám, és felöltözöm, mert akkor még csak a pizsamára felvett nagymamás flanel pongyolám volt rajtam és két meleg zokni. Szóval kinyitottam a laptopot és valami programot kerestem, mert tapasztalatból tudom, hogy nem lehet „csak úgy” bemenni a városba, mert csak még nagyobb depivel érek haza. Na ahogy kikerestem a prágai programajánlatokat rám ömlött a sok Valentin napi akció, romantikus vacsora kettesben, romantikus masszázs kettesben(?), romantikus ez az amaz kettesben.....mit csináljon egy depis szingli Valentin napon? Aludja át? Hát nem, csak azért sem!

Ez jól hangzik: Zapomenuta zidovska Liben – Az elfelejtett zsidó Liben. Másfél óra séta, a találkozó két utcával odébb. Éppen odaérek még.

Hát a zsidó Libenből nem sok maradt, talán három-négy ház, azok is elég romosan és egy üres zsinagóga. Az idegenvezető, nagyon szuper kis csaj, gyakran mondott olyat, hogy „Ahol az a csupaüveg irodaház áll most, ott állt ez a ház, amit ezen a magammal hozott képen látunk.” Vagy „Ennek a háznak ez a része még a gettóból maradt. Nem, a garázs nem, az hozzá lett építve.” A nagy mosodát is csak képen láttuk, mert a helyén valami egész más volt már. De a séta kellemes volt és az idegenvezető érdekesen és okosan beszélt. Udvariasan megköszönte az okvetetlenkedő és mindenbe beleszóló idősebb hölgy helyreigazításait (nem én voltam). A hölgy, mivel nem sikerült az idegenvezetőt kihozni a sodrából, meg is unta és a séta második felében már nem szólt közbe.

A sétát a zsidó temetőnél fejeztük be, vagyis annak falánál, mert mostanra csak a fala maradt fenn, vagyis a falnak egy darabja. A temető egy részét a a vasútállomás építésekor számolták föl, ami már sajnos szintén a múlté, egy másikat pedig a híd építésekor. A sírköveket pedig betemették, összegyűjtötték őket, pontosan oda ahol álltunk és 5 méter magasan földet hordtak rá. Mert csak. Nem akartak oda építeni semmit, de még csak az emléke se maradhatott meg a zsidó temetőnek.

Hrabal nem volt zsidó, de annyira szorosan kapcsolódik Libenhez, hogy nem lehetett kihagyni a sétából. Megnéztük a helyét a háznak, ahol lakott. A színházat, ahol kulissza tologató és kárpitos volt, a felesége pedig a színház kávéházában dolgozott.  A színház még áll és a 2002-es árvíz után nemrég újra megnyitották. A következő állomás az Automat svet volt. Hrabalnak egyik novellája itt játszódik. Én is olvastam. Fura érzés volt, hogy amit eddig csak mint irodalomat, elméletben ismertem, az itt van előttem kézzelfoghatóan. Szomorú látvány volt a bedeszkázott ablakaival, lelakatolt ajtajával. Az új tulajdonos le akarta bontani és építeni akart oda valamit, akkor hirtelen a város észbekapott és műemléknek nyilvánították. Nem lehet lebontani. Csak rekonstruálni. Megmentették?  Az új tulaj meg nem akarja újra építeni, úgy néz ki. Hát csak van. Áll, amíg életveszélyessé nem nyilvánítják és lebontják. Logikus mi?

Sic transit gloria mundi. Így múlik el a világ dicsősége.

100 éve még virágzott a zsidó Liben, de közbejött  két világháború és egyéb zavaró tényező. Pedig 100 év nem sok. 100 év múlva minek a helyét fogják látni az érdeklődők?