A konyha asztalnál ülve jó kilátás nyílik az egyik oldalon a teraszra és a madáretetőre, a másikon  az utcára és a kukákra. A madáretető a MoMA-ban (Modern Művészetek Múzeuma New Yorkban) is megállná a helyét és egyetlen porcikája se gondolta volna előző életében, hogy így fog újjá születni. A madárkákat ez nem érdekli. Egész nap jönnek, csipegetnek, eszegetnek, néha veszekednek. Jó nézni őket. Nem csak a környék verebei és cinkéi járnak ide, hanem rigók és galambok is. Minden nap jönnek, általában ugyanabban az időpontban, de az egyik reggel a másik dél körül. Lehet azért, hogy egész nap legyen mit nézni.  Az etető mellett egy idő óta itató is van, amit fürdőnek is használnak, a legnagyobb télben is. Szóval a konyha egész jó kis ornitológiai megfigyelő állomás lett. Helybe jönnek a kis szárnyasok. A tudományosan összeállított madár eleségből kiválogatják ami ízlik, a többit szétszórják. Tavasszal aztán lehet találgatni, mi is csírázott ki a virágágyásban. Amikor eldöntöttük, hogy addig nem kapnak új magokat, amíg el nem fogyasztják a nemszeretem magokat is, a kis szemetek megtalálták a teraszon a madáreleséges zacskót és addig dolgoztak, amíg ki nem lyukasztották. Ezzel véget is ért a madár nevelés.

A másik oldal se unalmas. A reggeli órákban munkába, iskolába siető emberek, később lassan bandukoló, kutyát sétáltató nénik és bácsik a műsor. Ahogy a madaraknál, az embereknél is felismerhető a minta, a rendszer, melyik napszakban ki jár az utcán. Néhány nap után már az ember szinte várja, mikor jön az az anyuka, aki  mindig csuda frizurát csinál a gyerekének, és mi lesz a gyerek hajában ma.  Ha valaki nem jön pár napig, már aggódok, mi van vele. Aztán megjelenik pár nap múlva aranybarnán, mert nyaralni volt tél közepén. Általában ismétlődnek az események. Ugyanazok az emberek, ugyanabban az időben jelennek meg az ablak előtt, hogy céljuk felé siessenek. Egyébként egész életünk ilyen, előre jövendölhető. Aki többet szeretne tudni erről, annak melegen ajánlom Barabási Albert-László, erdélyi születésű, jelenleg Bostonban tanító magyar fizikus „Villanások – a jövő kiszámítható” c. könyvét.

A kukákat is rendszeresen látogatják a guberálók. A legtöbben magányosan jönnek, max ketten. Nagyobb csoportok nincsenek. Reggelizéskor már ott szokott lenni az első kettő. Ők a papírt szedegetik ki a kukákból, és van bőven, mert hiába van ott a szelektív gyűjtésre a kék kuka, vannak akik a normális szemét közé dobják a napilapokat is. Mire a kávét megiszom, végeznek is és mennek tovább a következő stációra. Az egyik reggel különösen sokáig voltak. A buszra mentem már és még mindig a kuka tartalmát szortírozták. A tescós bevásárló kocsi már jó tele volt, de csak szedegették ki a sok mindenféle katalógust, magazint, régi könyvet. A kukák mellett kellett elmennem. Próbáltam nem nagyon közel menni, csak amennyire tényleg muszáj és nem nagyon figyelni őket, mert szerintem senki se szereti ha megbámulják. Azért odasandítottam mégis, mert az egyikük mérgesen mondta a magáét. Az volt a gond, hogy a másik nem segített, pedig volt termés bőven. Hiába volt a válogatott káromkodásokkal tarkított noszogatás, a másik nem mozdult. Csak állt. Állt a kuka másik oldalán lehajtott fejjel. Kiváncsi lettem. Nem is a zebrán mentem át, hanem a kukától pár méterre, így feltűnés nélkül nézhettem vissza a guberálókra. A mérges szedegette ki a papírt, a másik állt lehajtott fejjel és az egyik, kukából kiszedett könyvet olvasta.