Meleg. Napsütés. Tömeg. Utálom (a tömeget csak, a többit nem). Sajnos sokan szeretik ezt a kistermelői piacot. Nagy a kínálat, medvehagyma, kecsketej, házi tojás, helyben sütött francia palacsinta, sült hal, bográcsban káposztaleves. Szerencsére a tömegtől nem férek oda. Friss kenyér illata csábít, de ellenállok. Gyümölcsnapnál tartok a diétában, egész nap csak azt ehetek. A másik oldalon frissen pörkölt kávé. Megnézném, hogyan termesztik Prága határában a kávét… Megyek, vagy inkább araszolok tovább. Babakocsi állja utamat, pici gyerek kezében fél kifli, jóízűen nyammog vele. Rámosolygok, vissza mosolyog. A legszebbek ezek a fogatlan mosolyok. Elérek a zöldséges-palántás standig, itt vettem tavaly a fűszernövényeket, amiket aztán kidobtam, mert teli voltak levéltetűvel. Így hát az idén nem veszek. A fonott kosarasok is itt vannak. Megcsodálom a kosarakat megint, és kiválasztom, hogy milyet veszek majd, ha nagyobb lakásba költözök. Kellene egy ilyen kicsi, meg olyan nagyobb is azzal a szép béléssel, olyan apró mintás. És jó lenne még ez a hokedli is, mert ilyen már van és párban is jól mutatnának. És egy ilyen tálca, mert ilyen még nincs. Na, induljak tovább, mert még nincs meg, amiért jöttem. Megint egy asztal, ahol enni is lehet, lepények és kalácsok még a tepsiben, ahogy a sütőből, vagy kemencéből kivették. A tábla szerint minden hozzávaló saját termés. Iszkolok gyorsan el, ugye a gyümölcsnap. Pedig már majdnem megengedtem magamnak egy igazán kis darab szilvás lepényt, mert az majdnem gyümölcs. Már majdnem a piac végén vagyok és még mindig nincs meg amit, akit keresek. Lehet, hogy nincsenek is itt és akkor fölöslegesen tettem ki magam a sok kísértésnek, de muszáj, mert a piac csak ma van. Bevásárolhatnék másnál is, más is árul ilyet, vagy hasonlót. De inkább náluk, mert őket ismerem, vettem már tőlük mindenfélét és mind jó volt. Itt vannak, már látom. Sokan vannak előttem, de szemtelenül tolakszom, a legtöbben úgyis csak nézelődnek és nem ismer itt engem senki. Mangalica szalonna van? Kérdezem magyarul, mert tudom, hogy értik. Sajnos nincs, se mangalica kolbász. Nem baj. Szalonnát viszek, ha nem mangalica, akkor is. Elég egy tányéron a hűtőbe tenni, ha nincs spájz. Kapom hozzá a tanácsot, kibírja fél évig is. Nem hiszem, mosolyodok el. Még fokhagyma krém is kellene. Háááááááát, talán van még, vakarja a fejét, és tényleg van még, elviszem az utolsó darabot. Kolbászt? Néz rám kérdőn, látja rajtam, hogy könnyen rábeszélhető vagyok kolbászügyben és már vágja is le és nyújtja felém a késhegyére szúrva. Mint a mágnes, húz magához a kolbászkarika, és nem sérthetem meg, hogy nem kóstolom meg. Csípős, lehelem, mert hangosan szólni nem tudok. Van olyan is, ami nem csíp ennyire. Abból is ad kóstolót. Isteni, olyan……otthoni. Ebből vinnék. Ez dél Szlovákiából van, a Tanító úréktól. Nem tudom ki az, de mindegy is. Mekkorát? És leakaszt egy darabot, aminek még a nagysága is olyan, mint otthon szokott lenni nálunk, nem a bolti rövid. Az egészet elviszem. És meglátok egy füstölt sonka darabot. Hozzá képzelem az egészet, ahogy a spájzban lóg. És még azt ott. Mutatom neki. Ez egy egész comb volt, besózva, füstölve. Magyarázza, pedig tudom, ismerem. Ezt is elviszem. Ez kenyérrel, vöröshagymával a legjobb. Tudom, tudom, bólogatok. Fizetek, elpakolok, ad még névjegyet, kéthetente jövünk, jó, de ezzel el leszek egy darabig.

Jó, hogy a piac végén vannak, hamar kijutok a tömegből, nehéz a táska, le kéne ülni valahol, inni egy kávét…….és a szememet is meg kéne törölni.