Legalább két héttel előtte már az étlapon volt. November 6. - Szent Márton napi liba menü.

A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy előre kell-e megrendelni vagy nem. Nem, nem kell. Akkor jó. November 6-án megrendeltem az egész liba menüt: levest,valami kaldoun, cseh specialitás lehet, pástétomot mandulával és vörös áfonyával, sült liba fehér és vörös káposztával, három fajta knédlivel, almás rétes vanília öntettel. Persze nem olyan igazi rétes, csak závin, de hát a cseheknek ez a strúdl. Drága volt, persze, hogy drága volt, de megvettem, mert megérdemlem és más örömöm ebben a korona vírusos, kijárási tilalmas időben úgysincs, csak az evés. Szépen vissza is híztam mostanra az előző télen és tavasszal lefogyott kilókat. Ha nem többet. Biztos ami biztos, a mérlegre még nem álltam rá.

Szóval vittem haza az ebédet, két táskában, mert minden külön dobozban volt, nem csak a leves és a závin, hanem a liba, a knédli és a káposzta is. A leves, az a kaldoun, nem ízlett. De megettem. Egyrészt már kifizettem, másrészt ételt nem dobunk ki. A pástétom finom volt, a liba, a knédli a káposzta szintén. Két ebéd is kitelik ebből az adagból, gondoltam. Hiszen akkor már nem is olyan drága, tette hozzá a spórolósabb énem megnyugodva. És bizony el is tettem és másnap felmelegítve is finom volt. Egész héten van liba, mint kiderült. Ma is veszek határoztam el reggel. De levest már nem. Libacomb. De megint knédlivel. Ahhoz már nem volt kedvem. Persze a csehek mindenhez knédlit esznek, a knédlihez is knédlit esznek, Kabos Gyula után szabadon. De én nem szeretem. A sört se. Nevetve kérdezték is, nem fogok-e éhen halni ebben a Prágában, ha se a knédlit se a sört nem szeretem. Nem haltam éhen. Ismerik itt a rizst és a krumplit is, ha nem is sikerül mindig úgy megfőzni, ahogy én szeretem. Nem baj. Főzök magamnak rizst itthon, legalább jól lesz megfőzve. A knédlit és a káposztát majd elteszem későbbre. Egy hónapon belül kétszer nem tudok knédlit enni. Úgy is lett. De úgy alakult, hogy nem ebéd, hanem vacsora lett belőle. Libavacsora. Ahogy ettem, eszembe jutott egy másik libavacsora. Nem is egy, hanem több. Libavacsora a Mamánál. Körbe ültük az asztalt, a Mama, a három gyereke: Anyum, a legidősebb, a nagynéném, a nagybátyám, aztán Apu és mi ketten gyerekek. Mindig a Mamánál.

Mama nevelte a libákat is. A libatojások megszámozva és becsomagolva egy cipős dobozban a szekrény aljába kerültek, ott várták, hogy majd egyszerre az öreg lúd alá kerüljenek. Szépen kikeltek, édes aranyos kis libák voltak, puha pihés sárga jószágok. Ez egyik éven nálunk voltak a tojások, nálunk keltette ki a kis libákat az öreg lúd. Aztán egyszer csak „haza“ vezette őket a Mamához. A temető kerítése mellett álltunk Anyuval, mikor megláttuk a lúd után totyogó sárga apróságokat. Többet nem kísérleteztünk, maradtak a libák a Mamánál. Hosszú bottal terelgettem őket a kanális parton, aztán meg hazafelé. Ha a szomszéd néni kint állt a kiskapuban, akkor nagyon féltem és nagyon gyorsan hajtottam haza a libákat, mert mindig veszekedett velem, hogy összeszarják a libák a járdát és neki kell majd összesöpörnie. Mikor már nagylány voltam, neveletlen fruska, akkor már nem féltem, hanem visszaszóltam, szemtelenül, foghegyről, hogy majd én felsöpröm, ne féljen semmit.

Mikor már nagyok voltak a libák nem kellett kihajtani őket, az udvaron voltak, ketrecbe zárva, hogy jobban hízzanak. És nem ettek, hanem a Mama tömte őket. Térde közé fogta a libát, úgy tömte a torkukon le a kukoricát. Nem fáj neki? Kérdeztem hirtelen feltámadt sajnálkozással. Nem hát, mondta a Mama, de úgy, mintha ez az egész tömés direkt a liba kérésére történne. Őszre szépen meghíztak, és a Mama minden héten levágott egyet. Összejött az egész család és libát vacsoráztunk. Aznap reggelire mártott kenyér volt. Az alig forrni kezdő levesbe mártott kenyér szavtos, zsíros, semmihez sem hasonlítható íze itt van a számban. Kicsit mindig meg kellett még sózni. Soha nem sütöttük egészben a libát. Egészben előfőzni nem is lehetett volna, nem volt akkora fazék otthon. Aztán a húsosabb darabok a tepsibe kerültek, az aprólék, a szárnya és a többi csontos rész pedig főtt a levesben tovább. A libahájat, zsírosabb darabokat töpörtyűnek sütötte meg a Mama. A májat ebben a kisült libazsírban sütötte. Úszott a forró zsírban a máj, néha nagyott pukkant és messzire freccsent a forró zsír. A vérét is megettük, hagymásan, pirítva, főtt krumplival. A leves után ez következett. Imádtam ezt is. Szörnyűlködtek is a lányaim, mikor meséltem nekik egyszer. A következő fogás volt a sült liba. Kódus kásával. Ez húslevesben főzött rizs, benne az apró darabokra metélt főtt zúza és szíve. Ha maradt a sültből, másnap hidegen is meg lehetett enni, kenyérrel, savanyú uborkával. Mert a libavacsora szombati esti program volt.

Elköltöztünk és a libavacsoráknak is vége lett. Évekkel később, mikor már Pozsonyban laktunk, mondta Anyu, hogy sokszor már rá se tudott nézni a libára, annyira elege volt, most meg drága pénzért vesszük és még csak nem is hasonlít az igazi, falusi, kukoricán hízott libához. 

A gyerekekkel az őszi libaszezon alatt minden évben elmentünk egy ünnepi libaebédre. Tradíció volt ez is, mint ahogy a pozsonyi karácsonyi vásár, ahol a párom minden évben rosszul lett az őzgulyástól, hiába mondtam neki, hogy egyen inkább mást, ha ezt nem bírja a gyomra. De a tradíció az tradíció. Szóval libaebéd. Persze pirított hagymás vér nem volt. Kódus kása se. Loksa vagy knédli volt a választék. Egyszer megkérdeztem, főznének-e nekem egy adag rizst. Úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna, de kaptam rizst.

Ahogy prágai magányomban ettem, eszegettem a libacombot, a rizst, bevillantak az emlékek, és hirtelen annyira hiányzott minden. A régi konyha, fölötte a lámpa, aminek a hosszát be lehetett állítani, éreztem a mártott kenyér ízét és láttam ahogy körbe üljük az asztalt: Mama, Anyu, Nagynéném, Nagybátyám, Apu, Testvérem és Én. Közülük már csak hárman vagyunk ezen a világon. Foghíjas lett a családi kör. Erre nincs protézis. De vannak új körök, új tradíciók, és ha a világban széjjel is vagyunk szórva, újra három generáció üli körbe asztalt, csak én most már nem az unoka, hanem a Mama vagyok.