Hajnalban keltem, ahogy mostanában mindig. Most mi legyen? Munkába menni nem kell, szombat van. Főzni nem szabad, mert akkor sose fogy el a fagyasztóból a „majd ha nem lesz más” kategóriás maradék. Bevásárolni el kell menni, de majd később, mert most még a Tescon kívül semmi nincs nyitva. Elmegyek biciklizni. Szegény kis bicaj minden reggel szomorúan néz rám, mikor munkába indulok. Mióta a szervizből hazahoztam, csak egyszer voltunk kint körülnézni.

Megint kiderült, hogy jó környékre költöztem. A panelek között ott felejtett faluban semmi forgalom nincs szombat reggel. Nyugisan tekertem az alvó házak között, a játszótéren megálltam és összehasonlítottam a frissen letöltött bikeometer és a Lidlben vett „fedélzeti számítógép” adatait. Se a megtett út se az eltelt idő nem volt egyforma a két kijelzőn. Az egyik szerint már két és fél órája megyek a másik szerint 5 perce. Hangyányi különbség. Meg kell néznem a beállítást. Majd otthon. Hazafelé kitévedtem a főútra, szerencsére volt biciklisáv. A zebránál előnyt adtam egy gyalogosnak. Egymásra vigyorogtunk.

A ház előtti padon megint összehasonlítottam a mért eredményeket. Az átlagsebesség szinte egyezett, de a megtett út és az eltelt idő most se voltak egyformák. Érdekes. A szomszéd kutyájának is megmutattam, mikor odajött hozzám egy kis üdvözlő szaglászásra. Megcsóválta a farkát aztán a közeli fához ment pisilni. Még visszanézett rám és a szemében benne volt, hogy hagyd a fenébe, nem kell mindent megmérni, nem kell mindent tudni, nem kell mindent bonyolítani, elég ha élvezzük és hagyjuk megtörténni a dolgokat, mert úgyis hiába kapálódzunk ellenük. Aztán kicsit sántítva a gazdi után indult. Én is szedelőzködni kezdtem, de Maxík, az undok, mindenkire morgó kis yorkshire terrier is most ment haza. Inkább megvártam míg anyucival bemennek. Csak akkor indultam el, mikor már biztos volt, hogy nem kell egy liftben mennem Maxíkkal.