Utazom megint. Vonaton megint. Laposan pislogok körbe, kikkel hozott össze a sors. A múltkori cseh társaság emléke, akik végig sörözték-borozták az utat, még élénken él bennem. Kicsit gyanakodva méregetem a sok kis gyermekkel utazó anyukát, de aztán a mesekönyvet és a színes ceruzákat látva úgy érzem, nyugi lesz. Már csak a jövendő szomszédomtól tartok kissé. Fiatal, huszas évei elején járó, rövid göndör hajú leányzó jelenik meg. Ruhája rendezett, nem piszkos, nem szakadt, semmi feltűnő smink. Egész megjelenése szolíd. Jó lesz ez. Mobilt szed elő, valami videót néz. Én meg folytatom a nyelvtanulást a duolingoval. A szemem sarkából látom, hogy a haját igazgatja. Hát igazgassa. A spanyolra koncentrálok, új témakörbe kezdtem, sok az új megtanulni való. Megint a hajában turkál. Később megint. Viszket a feje? Csak nem bolhás? Vagy tetves? Egyiket se gondolnám, mert annyira kis aranyoska volt, mikor letelepedt mellém. De már nem a spanyolra figyelek, hanem a leányzóra. A fejét vakarja, nézi a filmjét, valamit kiszed a hajából, nézegeti..........?????????...........a szájába veszi az ujját, mintha a körmét rágná..............kis idő múlva újra a haját macerálja, kiszed valamit, megnézi és most már biztos, MEGESZI. Jaaaaaaaaaaj mint a majmok a tévében, az etiópiai fennsíkon, mikor egymást bolházták. Egyre több a helytelen válaszom, mérgesen pirosan figyelmeztet a Duolingo. Ne a leányzót figyeljem, tanuljak! Egy darabig sikerül is nem oda néznem. Azt persze észrevettem, hogy a mobil mellé még egy kis laptopot is előszedett. Valamit írni kezdett szépen tíz ujjal, mint aki tud gépen írni. Hál' Istennek, akkor már nincs keze a hajában turkálni. Én kis naív! Nem gondoltam, hogy néha szünetet fog tartani és csak a mobilját fogja bámulni, közben pedig a hajában fog turkálni. És utána......brrrrrrr.......meg fogja enni. Mit csináljak? Ignorálni már próbáltam, nem nagyon sikerült. Bámuljam feltűnően? Szemtelenül? Nem akarok én hangos összetűzést. Összevagyunk zárva a vonaton, Pozsonyig még hosszú az út. Üljek át máshova? Két nagy és két kisebb táskám van, kabát, sapka, sál, mire összeszedelőzködök, már oda is érünk. Nincs kedvem átülni és lehet, hogy nincs is hova, a mi vagonunk legalábbis tele van. Jó lenne ha előbb leszállna, mondjuk Pardubicén. Gyakoroltam hát az ignorálást, a szemtelen bámulást későbbre halasztottam. Brűnben szállt ki. És az új utasok közül senki nem ült mellém. Se az ülésre rakott válltáskám se a vasvilla pillantásom nem invitálta őket.
