Galambok. Pár galamb. Galambpár. Álló vagy ülő harcot folytattunk mióta ide költöztek. Én álltam tehetetlenül, ők állhatatosan ültek a fészkükön. Hiába próbálkoztam, mindig ők álltak/ültek nyerésre. Az első tojást, amit csak úgy fészek nélkül a futórózsához tojtak szó nélkül kidobtam. A tescoban vettem egy rikító narancssárga szélforgót, na majd ez elriasztja őket. A szélforgó meg is tette a magáét, forgott mint a motolla, de a galambokat nem sikerült elijeszteni. Egy idő után rendes fészket raktak a virágállvány alsó vályújában. Oda két tojást tojtak és én a fegyverszünet mellett döntöttem. De világosan megmondtam nekik, hogy ennyi és nem több, mert az én türelmemnek is van határa. A szürke galamb egészen megszokott engem: ha találkoztunk a balkonon, csak gyanakodva nézett, de nem repült el, mint tarka párja. Egy idő után már nem ültek a ki nem kelt tojásokon és én kidobtam őket a fészekkel együtt. Akkor már jócskán benne jártunk a tavaszban, a másik két vályúban és a többi virágtartóban is virultak a muskátlik és a petúniák. Rendeltem az internetről egy nagy, fekete, kitárt szárnyú műmadarat. Azt ígérték, hogy hatásos madárijesztő. Mivel a galambok nem mutatkoztak, igazolva láttam a madár madárijesztő hatásosságát és az alsó vályúba is ültettem petúniákat. Nyolcasával voltak, öt a vályúba került a többit a futórózsához ültettem, hogy ne unatkozzon egyedül abban a nagy dézsában. Virultak is rendesen, legalábbis hét petúnia virult, a nyolcadik kicsit vérszegény volt, a virágai is kókadoztak és a levelein fura lyukak jelentek meg. Hiába öntöztem, tápoldatoztam, kipusztult. A helyén pár nap után néhány ágacskát találtam amiket kidobtam. Aztán újra megjelentek és egy vasárnap este azt vettem észre, hogy ott egy fészek van. Pontosan ott ahol az első fészek is volt. Visszajöttek a galambok, megölték a petúniámat és megint két tojás volt a fészekben. Oké, mondtam, legyen. Most közelebbi kapcsolatba kerültem a galambokkal, mert a virágokat öntözni kellett. A szürke még csak fel sem állt a fészekről, a tarka pedig mindig elrepült. Ez a két tojás sem kelt ki. Ott hagytam őket a vályúban a fészekkel együtt. A galambok elmentek. Na! Gondoltam elégedetten. Jól tettem, hogy nem dobtam ki a tojásokat, most azt hiszik, hogy a balkon már foglalt és máshová mentek. Megnyugodtam, élveztem a győzelmet és a galamboktól mentes balkont. Teregetés közben, mikor egy leesett csipeszt vettem fel, észrevettem, hogy a fal és a virágállvány között, a sarokban egy csomó száraz levél van. Szélárnyék lehet ott és összeszedődött. Ha nem esik le a csipesz, soha nem vettem volna észre. Fogtam a seprűt, nagy üggyel-bajjal kotortam volna a száraz leveleket kifele, ha nem reppen fel a szürke galamb, amitől én majdnem frászt kaptam. Jól eldugták ezek a mocskok a harmadik fészket! Hagyták, hogy örüljek a győzelmemnek, higgyem azt, hogy megtaláltam az ellenszert, ami távol tartja őket, közben meg csalárd módon elbújtatták a fészket. Az elején azt ígértem nekik, hogy egy fészekalja galambot kikelthetnek. Legyen nekik örömük, de ha ezek a tojások, amiket ugyan nem láttam, de minek ült volna a galamb a fészkén, ha nem lett volna ott már legalább egy tojás, szóval keltsék ki, de aztán fel is út, le is út. De hogyan akadályozom meg, hogy visszajöjjenek? Amit eddig próbáltam, nem vált be. Az interneten sem találtam igazán hathatós módszert, kivéve talán a balkon beüvegezését és védő háló felszerelését, de egyik se volt igazán szimpatikus megoldás. Ezek után gondolom érthető, hogy amikor meghallottam az ismerő vijjogást, megörültem. Ezek szerint itt is vannak vércsék. Az első gondolatom az volt, hogy kifutok a balkonra, karlengetéssel és „IDE IDE“ rikkantásokkal szólok nekik. De aztán mégsem, mert mit szóltak volna a szomszédok és őket is csak elriasztottam volna. A vércsék, az én biológiai fegyvertársaim! Ők majd elvégzik a piszkos munkát. Még Palmovkán laktam, amikor először találkoztam velük. Már akkor is nagyon szimpatikus megoldásnak gondoltam vércséket, mint biológiai fegyvert bevetni a rengeteg galamb ellen. A városban galambokra lövöldözni nem biztonságos, összefogdosni őket lehetetlen. A vércse az, aki természetes módon kordában tudja tartani a galambszaporulatot, mert természetesen a vércsének is ennie kell. Most már csak azt kell megoldani, hogy az én két galambomat egyék meg ebédre. Vagy vacsorára. Nekem mindegy.
