Akárhova megyek, mindig megkóstolom a helyi ételeket és italokat. Hozzátartozik a helyi kultúrához és, legalábbis nekem, érdekesebb, mint múzeumok végtelen látogatása. Hát lehet hogy barbár vagyok, de a Balatonról a frissen sült hal jut az eszembe. Prágáról a knédli és a sör. A Magas Tátra a liptói túró ízével kapcsolódik össze. A tengerrel pedig a mindenféle halak és más szörnyetegek. Mondjuk Máltáról nem a bor jut az eszembe, hanem a lovagrend, mégis megörültem, hogy megnézzük Málta leghíresebb borászatát. Azt ígérték megmutatják a boros pincét és megkóstolhatjuk a borukat is. Azt vártam, hogy kivisznek valahova a szőlőbe, de nem. A kikötőbe mentünk. Itt minden a kikötőben van? Vagy mindenhol kikötő van? Az utóbbi a valószínűbb.

Az „előszobában”egy prés fogadott, ilyen volt a mienk is Búcson. A bemutatóteremben már elő voltak készítve a poharak, a boros üvegek, hirtelen kilencet számoltam meg, de a bort nem adták ingyen. Végig kellett hallgatni az előadást is a borászat történetéről, milyen hírességek vásároltak már náluk, hányadik generáció viszi most a boltot, hány üveg bort csinálnak évente meg hasonlók. PR duma. Aztán levittek a pincébe. Ahogy a lejárathoz értem azonnal megcsapott a pinceszag. Nem a dohos piszkos pince szaga, hanem a boros pince illata.  Érdekes, mennyire ismerős. Mikor éreztem hasonlót?  A Mamánál. Nem volt szabad egyedül lemenni, nehogy megcsússzak a lépcsőkön. Felkaptam a fejem, körülnéztem, érzik-e a többiek is. Ha érezték is, nem vettek tudomást róla, vígan cseverésztek és a lábuk elé nézve óvatosan lépegettek lefelé a szűk csigalépcsőn. Csak az egyik német iskolatársam szívta be olyan átszellemülten a pincéből áradó illatot, mint én. Értően összepillantottunk. Igen, ez az a jellegzetes borospince illat, amit máshol nem lehet érezni, csak ahol hordóban áll a bor. Lefele lépdelve egyre erősödött az illat. Lent kellemesen hűvös volt, félhomály, sok sok hordó. Nem álltam meg, oda kellett mennem a hordókhoz, egészen közel, meg kellett érintenem. Újra mélyen magamba szívtam ezt a semmihez sem hasonlítható illatot.  Gyerekkori emlékek jöttek elő, a pince, a szüret, gyertya a padlón, a hordók mellett a ládákban alma. Innen volt nekem még februárban is mosolygós piros alma a tizórai kifli mellé csomagolva, amit aztán irigyeltek is a többiek. Akkor még nem hoztak repülővel a világ másik végéből se almát se mást. Ettük ami itthon termett. Körülnéztem, de itt nem volt se alma se zöldség, „csak” katonás rendben sorakozók hordók. Álltam mellettük, nem hallottam mit mond a vezetőnk, kezem az idegen hordót simogatta, de az orrom az otthoni ismerős illatot érezte. Milyen kevés kell, hogy az embernek hirtelen honvágya legyen. Elég néhány hordó bor egy idegen pincében. És még inni se kell belőle..... Csak álltam a hordónak támaszkodva. A német odajött. Are you ok? Rendben vagy? Persze, bólintottam. Lehet, ő is valami hasonlót érzett, mert ő se az idegenvezetőre figyelt, hanem a hordók közt ácsorgott és a keze néha véletlenül hozzáért egy-egy hordóhoz.

Fent már vártak a boros poharak, kezdődött a kóstolás. Persze fehérrel, ahogy mindig. Én már egyszer voltam bort kóstolni, ezért nem öntöttem gyorsan magamba a pohár tartalmát, ahogy némelyik csoporttársam, hanem nagyképűen megforgattam a bort a pohár oldalán és beleszagoltam. Utána kortyoltam csak belőle és hagytam hogy a számban szétáradjon az íze. Közben elgondolkodva, a bukéjára koncentrálva bólogattam. Nem köptem ki, mint a profik. Kár lett volna érte. Néhányan már elismerően és tisztelettel nézték, mit csinálok. Azt hitték, értek hozzá. Én meg azt gondoltam magamban mikor lenyeltem a bort: FEHÉR.