Utolsó nap. Mit csinál az ember a nyaralás utolsó napján? Szomorkodik, hogy haza kell menni és itt kell hagyni a tengert, de örül, hogy végre a saját ágyában fog aludni. Utolsó séta a tengerparton. Búcsú ebéd. Legyen az Il Fortizza, mert a teraszról látni a tengert. Nem valamelyik öblöt, mint a legtöbb étteremből, hanem a végtelen kék tengert. Kár hogy később két német beleül a kilátásba.

A tenger. A tenger kék, a kéknek minden árnyalatában. A habok fehérek, a parti sziklák fakó sárgák, a takony állagú tengeri növényzet élénk zöld. Vitorlások. Néha egy – egy gyors motoros csónak. Távolban méltóságteljesen úszó óriási hajó. Hát mit mondjak? Annyira gyönyörűen giccses. El tudnám nézni éjjel, nappal, télen, nyáron, 24/7. Közben a németek is megitták a sörüket, csináltak pár képet, mint a japán turisták a Károly hídon és „ez is kipipálva”, mentek tovább. Zavartalanul élvezhettem a tengert. Közben megéheztem, jöhetne valami pincér is már. Levest fogok enni, határoztam el, mert a két hét alatt összevissza csak egyszer ettem. Minden levest zsemlekockával szolgálnak fel, olvasom az étlapon. Ebből arra következtetek, hogy krémleves az összes. Ha már itt vagyok a tengernél, legyen valami egzotikus. Shellfish soup. Gondolom valami máltai halászlé lesz. Nem baj, itt az olvasószemüvegem, majd felteszem, hogy észrevegyem a halszálkát. Nem lenne jó az utolsó estét a sürgősségin tölteni.  És már hozzák is. Elképedve nézem a levest, aztán meg a pincért. Ezt most akkor hogyan? Mivel? Egyszerűen itt kettétöri, bök rá a garnélára a pincér és szépen ki lehet venni a húsát. Háááááááááát .....a kagylók nyitva vannak, azokat kipiszkálom valahogy. De a rák! Még mindig tanácstalanul nézem a levest, a levesben a rákot, a pincért mellettem. De a pincér nem segít többet, más dolga is van, mint engem megetetni. Biztos ami biztos, először a levét kanalazom ki a kagylókkal együtt, nehogy birkózás közben leöntsem magam vele. Finom. Haragosan piros, mint a mi halászlevünk, de az íze egészen más. Egzotikusan finom. Már csak a rák van hátra. Kicsit még farkasszemet nézek vele, ehhez felteszem az olvasószemüvegemet, és elmélyülten tanulmányozom, hogyan is fogjak hozzá. Közben a pincér is visszajön, hoz valami nedves kéztörlőt, gondolom rájött, hogy szükségem lesz rá. Előkét is hozhatott volna. Esetleg levehetném a halvány krémszínű, megjegyzem utolsó tiszta, trikómat....  neeem azt mégse. A pincér tanácsa szerint eltöröm a garnélát, de nem sokat érek el vele. A páncélt kell lefejteni róla, mint főtt tojásról a héját. A lábaitól is jó lenne megszabadulni. És hova tegyen a páncélt? Kicsit idiótának érzem magam, ahogy itt ügyetlenkedek a garnélával, de hát nem ismer itt engem senki és egy darabig úgyse jövök ide.

Mire a rák kijön a páncéljából egészen elfáradok. A húsa finom puha. Olyan rák ízű.

Hal nem volt a levesben. Mint később kidrült, mármint számomra később, mikor megnéztem a szótárban, a shellfish = kagyló, rák.